"A túszdráma akkor is tragédia, ha vérontás nélkül ér véget, mert mindenképpen óriási lelki terhet ró a foglyul ejtett emberekre. Ám olykor épp a szélsőséges körülmények teszik lehetővé a különleges lélektani megfigyeléseket. Nemrégiben az alvás zavaraival kapcsolatban említettünk egy olyan esetet, amely
az USA-ban történt, ám a lélektanban ennél sokkal híresebbé vált az a túszdráma, amelyre 1973-ban került sor Stockholmban. Két fegyveres ember megtámadott egy bankot, túszul ejtett négy alkalmazottat, majd öt és fél napig fogva tartotta őket. Az összezártság 131 órája különös hatással volt a túszokra: annyira megkedvelték fogvatartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést rendeztek jogi védelmük költségeire, sőt egy volt túsz később el is jegyezte magát az egyik bűnözővel. Azóta nevezik az áldozatoknak az őket terrorizálók iránti vonzalmát Stockholm-szindrómának.
A Stockholm-tünetegyüttes nemcsak túszokban alakulhat ki, hanem például szektatagokban, rendszeresen megvert feleségekben és testileg vagy lelkileg bántalmazott gyermekekben is. A vonzalom akkor alakul ki, ha az áldozat komolyan fenyegetve érzi magát, ha nem tud elmenekülni, ha valójában senki mással, hanem csak a bántalmazójával van kapcsolata, s annak oldaláról az erőszakon kívül némi jelentéktelen kis kedvességet is tapasztal. A lélektani magyarázat szerint a Stockholm-szindróma a védekezés egyik formája. Az áldozat jól tudja, hogy sorsa fogvatartójának a kezében van, ezért megpróbálja elérni, hogy az illető elégedett legyen vele, mert így talán több esélye van a túlélésre. Ehhez azonban bele kell élnie magát a rajta uralkodó személy helyzetébe. Ha a terror sokáig tart, akkor az áldozat annyira átveheti támadójának a nézőpontját, hogy már nehezére esik elszakadnia tőle.
Az áldozat öntudatlanul is megpróbálja, hogy támadójában az embert, méghozzá a „jó embert” lássa, mert ha meg tudja győzni magát arról, hogy a fogvatartója tulajdonképpen jó ember, akkor az a reménye is erősödik, hogy támadója, fogvatartója nem is fogja bántani őt. Így az áldozatok hajlamosak rá, hogy kisebbítsék támadójuk erőszakosságát, egyszersmind eltúlozzák annak kedves voltát, megpróbálják a szerencsétlen embert, az „áldozatot” látni benne, sőt arra is képesek, hogy önmagukat hibáztassák az elszenvedett bántalmazásért. Az áldozat gyűlölni kezdi azokat, akik megpróbálják kiszabadítani őt – túszejtéskor a rendőrséget, ha pedig valamelyik családtagja terrorizálta őt, akkor a segíteni próbáló ismerősöket vagy a pszichológust. Ez egyrészt a támadóval való „azonosulásnak” a következménye, másrészt pedig annak, hogy az áldozat fél feladni az ugyan rossz, de legalább stabil állapotát egy bizonytalan kimenetelű váltás kedvéért. Mivel a Stockholm-szindróma ilyenformán sokszor a menekülést is megnehezíti, fontos, hogy az áldozatok megértsék: a bántalmazóik iránti érzelmeik ugyan természetesek, de nem egyebek egy veszélyhelyzetre adott ösztönös védekezési reakciónál."
Mannhardt AndrásEzt a
Csókolom oldalán találtam a linkek közt, ami pedig
ide vezetett. Baszki, ezt nem hiszem el! Miért nem szóltatok időben!? Ennyi év után a Csókolomtól kell megtudnom...? Durva visszeső vagyok.
