<body><script type="text/javascript"> function setAttributeOnload(object, attribute, val) { if(window.addEventListener) { window.addEventListener('load', function(){ object[attribute] = val; }, false); } else { window.attachEvent('onload', function(){ object[attribute] = val; }); } } </script> <div id="navbar-iframe-container"></div> <script type="text/javascript" src="https://apis.google.com/js/platform.js"></script> <script type="text/javascript"> gapi.load("gapi.iframes:gapi.iframes.style.bubble", function() { if (gapi.iframes && gapi.iframes.getContext) { gapi.iframes.getContext().openChild({ url: 'https://www.blogger.com/navbar.g?targetBlogID\x3d8792597\x26blogName\x3dk+centr%C3%A1l\x26publishMode\x3dPUBLISH_MODE_BLOGSPOT\x26navbarType\x3dBLACK\x26layoutType\x3dCLASSIC\x26searchRoot\x3dhttps://tsaranka.blogspot.com/search\x26blogLocale\x3dhu_HU\x26v\x3d2\x26homepageUrl\x3dhttp://tsaranka.blogspot.com/\x26vt\x3d-5625714746251624573', where: document.getElementById("navbar-iframe-container"), id: "navbar-iframe" }); } }); </script>

k centrál

Sound & Vision

Criticalmass

Brutkodiszko

hétfő, október 24, 2005

hétfős | 22:51 | 0 komment

Fantasztikus, hogy az őszből az első két hónapot ilyen jól megúsztuk. És még egy hétig biztos ilyen lesz az idő. Mondjuk így is sapkában tekertem be az irodába Krisztával, mert féltem a füleimet. De kezdenek kidugulni. Szóval olyan nagy gond már nem lehet. Aztán Govinda, utána jegyelővétel az Almássyn.

Hálátlan dolog kettesben bringázni a városban. Amikor megismertem Norbit, mindig egy csomó marhaságot követtem el az utakon, amikor megpróbáltam tartani vele az iramot. Mert aki követi a másikat, az sosem tudja pontosan, hogy ez előtte haladó milyen úton akar menni. És nem tud felkészülni a manőverezésekre. És akkor ebből mindig gond van. Anno azt hittem, csak Norbi ilyen szélhámos (anyukám jellemezte Norbit ezzel a szóval, és nagyon beletrafált a közepébe). De a mai közlekedésünk Krisztával is abból állt, hogy hol bazi nagyokat fékezett mögöttem, hol percekig vártam rá valahol, míg beért. És ilyenkor muszáj visszavennem magamból, mert folyton azon vagyok, hogy lehurrogjam meg lebénázzam. Aztán eszembe jut, hogy Norbit követni valahova mekkora kihívás volt. És hogy mekkorát puffantam a Jászain az első randinkon. Majdnem az volt az utolsó. Mondjuk ő öngyilkos módon közlekedik... Na jó.

Az irodából elhoztam három French & Saunders kazettát, azon röhögtem ma este. Pedig kb. a felét értettem így elsőre.

Továbbá. Volt két haverom. Mindkettővel úgy "végeztem", hogy többé nem válaszoltam a leveleikre, az sms-ekre, nem vettem föl a telefont, stb. Fölhúzták az agyam valami aprósággal. Amit akár meg is lehetett volna beszélni. De valahogy mégsem bánom. Néha nincs más választás: ki kell őket végezni. Pedig az ember olyan szépen elképzeli, hogy a gyerekkori meg későbbi barátaival még nyugdíjas korában is együtt fog teázgatni. Közben meg... Mostanában pl. olyan gimis osztálytársakkal szeretnék beszélgetni, akikkel ha két mondatot váltottam az évek során... Az emberek más-más irányba fejlődnek. Eltelik pár év, és azon kapja magát az ember, hogy semmi közze ahhoz az illetőhöz, akinek anno regényhosszúságú leveleket írt.